A kiállítást megnyitja: R. Kárpáti Péter színművész
A megnyitón közreműködik Farkas Annamária, Nagy Angéla, Kiss László
Nagy Gyula gondolatai a kiállításról:
Már többszőr föltették nekem a kérdést, miért fényképezek? Mert úgy érzem, úgymond, kedvező irányban ösztönöz a színeknek és a formáknak sík felületen való elrendezése. de ez csak a felszín. Azt hiszem, több oka is van.
Egyrészt a régi családi fotóalbumok nézegetése. Minden ilyen alkalommal úgy éreztem, hogy időutazásban veszek részt. Visszaérkezel oda, ahol és akkor a fotó készült. Újból átélsz valamit, ami már nincs jelen. Ami elmúlt és csak az időgép, a fotómasina révén megörökített kép teszi lehetővé, hogy újra meg újra átéld, a részese legyél! Ezen sokat gondolkodtam, és úgy éreztem, hogy ezt nekem is jó lenne folytatnom. Nekem is megőrizni a múlt egy – egy pici szeletkéjét.
Másrészt, jó érzés hagyni magamból valamit, valamit ami én voltam, ami rólam mesél. Az indiánok nem engedték magukat fényképezni, mert hitték, hogy a kép ellopja a lelküket. Én pont azt szeretném, hogy a képekben ott legyen a lelkem is. Meséljen rólam, mondja el, milyen volt ott, és akkor az az ember. Mit érzett, és mit szeretett volna elmondani a képpel, a színekkel, a motívumokkal. De ez csak én vagyok. A kedves látogató az más.
A l’art pour l’art felfogása szerint a művészetnek épp elég az, hogy legyen: ennél többet nem kell tőle elvárni. A művészet viszont alkalmas arra is, hogy a segítségével olyan dolgokat fogalmazzunk meg, amit máshogy nem tudunk, hogy megmutassuk, hogyan látjuk a világot. Azt, hogy a pillanatot hogyan éltük meg, ami egy óra, egy nap múlva már nem ugyanaz. Már egészen más. Én megteszem, amit ott valamiféle sugallat diktál, és a néző majd eldönti, hogy egyre gondoltunk-e? Képeimben a látványra adott reakciót helyezem a középpontba, nem pedig az alkotói perspektívámat. Amit a kedves néző lát a képben, az sokkal hangsúlyosabb, mint az én ötletem. Nem már meglevő formákba szeretném beleerőltetni a képi mondanivalót, hanem új formákat próbálok kitalálni. Azaz minden művészi gondolat és érzelem teremtse meg a maga formáját, amelybe beleillik. A műveknek ihletből kell születniük, mert az ihlet felette áll mindenféle tudatos megfontolásnak. Aki alkot, az azért alkot, mert talán joga és tehetsége van a valóság átértelmezéséhez. Ezért is állítom ki a képeket. Ha igazán szeretném tudni, hogy a képalkotásom művészet-e, vagy sem nyilvános helyen kell kiállítani. Aztán majd kiderül szívesen nézik-e őket számomra idegen emberek, vagy sem. Minden alkotás egy párbeszéd egyik fele két emberi lény között. A képek elmondanak a készítőjükről néhány dolgot. Talán elmondja, hogy komoly, vagy vallásos, hogy szenved, vagy érzéki, esetleg lázad, vagy vicces. Úgyszólván nincs említésre méltó kép, aminek a készítőjéről a közönség ne alkotna valamiféle véleményt.
A képeim az emberi mivoltuk és nem a képmivoltuk miatt fontosak.
