Portré összeállításunk soron következő szereplőjét a Faluház eldugott hangtechnikusi szobájában kerestük fel. A helyiségből kiszűrődő hard – rock szólamok, a padlón tekergő kábelrengeteg, az erősítők, hangfalak, lemezek és albumok sora mögött kirajzolódni látszik egy elmélyülten alkotó figura. Nem tudjuk, grafikusi, zeneszerzői vagy hangtechnikusi minőségében ’értük épp tetten’. Sütő Lajos vérbeli lokálpatriótaként 22 évvel ezelőtt forrt össze a faluházi életérzéssel.
Hogyan alakult pályaválasztásod? Milyen út vezetett jelenlegi munkádig?
Az érettségi után rádió-tv műszerésznek tanultam. Aztán következett a katonaság, majd egy-két laza, szárnypróbálgatós év. Kerestem az utamat, közben a zenekarosdi is „bejátszott”. Bár szerintem ebből igazán akkor lehet megélni, ha van az embernek kapcsolatrendszere, szerencséje és elég kitartása. Ezekből volt, ami nálam hiányzott, úgyhogy maradtam hobbizenész. De mivel dolgozni is kellett, és a zene közelében is szívesen voltam, így lettem hangtechnikus.
Melyek voltak a Művelődési Házban eltöltött 22 év legjelentősebb pillanatai számodra?
Amikor ide kerültem az akkori igazgatóval – Varga Ferivel -nagyon jó kapcsolatot ápoltam. Támogatott és beiskolázott, így lett a második szakmám hangmester. Sokat tanultam tőle, főleg azt, hogy egy művelődési házban mit – hogyan kell csinálni. A fesztiválok jelentették számomra mindig is az igazi megmérettetést, ezért ezekre készülök mindmáig a legnagyobb örömmel. Fontos momentum volt még számomra, amikor Benkó Attilával elkezdtük a RockHáz koncertsorozatot szervezni, majd három évig csináltuk párhuzamosan a Rockház magazin műsort a Szentendre Rádióban. Nagyon sok zenésszel készítettünk interjút, de sajnos egy idő után kissé csalódtam a zenész világban. Érdekes, hogy mennyire máshogy gondolkodnak és mennyire máshogy állnak hozzá dolgokhoz. Vannak nagyon pozitív és nagyon negatív élményeink. Talán ezért is hagytuk abba. A Szentendre Rádió archívumában még megvannak a műsorok. A Rockház koncertek ma is „dübörögnek” más zenei sorozatokkal kiegészülve.
Decemberben nagy sikerű koncertet adtatok a Faluházban és nemrég jelent meg új videoklipetek is Ígéret címmel. Mit jelent számodra a Cuki Presszó csapatában zenélni?
Mindig szerettem az egységes csapatot, amikor együtt tudunk gondolkozni, amikor nem csak egyéni teljesítmények vannak, hanem közös akarat, egységes elképzelés. Ez a munkára is vonatkozik. A Cuki Presszó számomra egy újabb, de jóval szelídebb kifejezési forma, mint mondjuk a CAFB zenekar volt. Valós és elképzelt dolgokról írok zenét-szöveget, ahol összemosódnak az igazi és elképzelt élmények. Próbálunk olyan dolgokról mesélni-zenélni, ami mások számára is ismerős, vagy átérezhető lehet. Mindezt két barátommal, Kondella Krisztiánnal és Kreisz Gyurival csináljuk, mindenféle elkötelezettség nélkül. Nem sürgetnek határidők, zenélünk, amikor tudunk, a saját és a közönség örömére. Mivel ritkábban játszunk, ezért klipesítjük a számokat, így több esély van eljuttatni az üzenetet a nézőhöz. Mindig szívesen játszunk bárhol, ahova hívnak.
A Faluházban szinte sosincs megállás, közösségi élettől pezseg az intézmény. Hogyan tudod összeegyeztetni a magánéletedet a munkáddal?
Számomra a művelődési ház egy elhivatottság, egy állandó cél, hogy mindig jobban és jobban szervezzünk rendezvényeket, igényes programokat. Ezért is vagyok ilyen régóta itt, még akkor is, ha nem a versenyszférához hasonlítható az anyagi juttatásunk. Ez számomra egy „el nem múló szerelem”. Szeretem a munkámat, szeretek valamit a tőlem telhető maximális minőségben megoldani. Ez jelent számomra nap mint nap kihívást. És talán ez a szépsége is, mert nem unalmas, minden nap más zenekarral, zenei produkcióval vagy táncossal dolgozni, minden nap más grafikai munkát -plakát, meghívó, molinó, szórólap- végezni. Ez nekem a másik kifejezési formám a zenekar mellett, ahol magamat adhatom. Mindig elmélyedek az adott témában, számomra egy plakát nem csak egy kép, meg betűk. Szerintem egy grafikai munkát nem lehet fél óra alatt igényesen megcsinálni. Amikor egy új dal szövegén dolgozom, még éjszaka is átírok egy-két szót, ami nem tetszik. Persze ez a végtelenségig nem megy, ezért van egy pont, amikor azt mondom kész és elfogadom, hogy az akkori önmagam ezt így tudja megcsinálni. Lehet, hogy pár óra múlva újra csinálom. Tizenöt éve lakom Budakalászon a Széchenyi utcában, amely hangulatában emlékeztet az előző otthonom utcájára, ez pedig Budafokon a Péter-Pál utca. Ott cseresznyefák helyett vadgesztenyék szegélyezik az utcát, de ott is ugyanezt a békét és nyugalmat érzem, ha arra járok, mint itt. A családom már elfogadta, hogy akár esténként, vagy hétvégén is tevékenykedem a Házban. Maximálisan támogatnak és ilyennek szeretnek, még ha néha morgok is. De hát ki nem?
SzSz
